Így ír ő

A sötétbe borult tudatváros fölött elvétve foszforos fénybóbiták, fényoszlopok, fénybugyrok lobbannak, s a kép- és hangjeleket tároló emléktárházak felcsapódó rekeszlapkáiból o-i-e-e hangbuborékok virágzanak fel, libegve változatokat alkotnak és ismétlődnek, tevékenységükkel mindinkább magukra gerjesztve az öntudatlanságba süppedt tudat figyelmét. S ahogy ébred a figyelés és vele együtt a rettegés, mind tisztábban forrnak ki a bűvös hangok. O-i-e-e, o-i-e-e – ez hangzik egyre. Így indul a magánhangzó csírázás. S ahogy a mély kábultságból felleső lélek és test eszmélés után kapkodva feléjük fordul a maga gyötrelmes problémáira választ, megoldás-sugallatot keresve, a hangok rendezkedni kezdenek: o-i-e… occide… o-i-e… nolite… i-e-e… timere…concense…regine… bonum est…
János érsek rettentő nyögést hallatva felriadt, és reszketve bámult maga elé. Szürkés szeme üvegesen kidülledt. Csaknem hibbantnak látszott, ahogy figyelés közben dermedten az álmában hallott hangok, szavak értelmén töprengett.
- Megvan! – suttogta ámultan, szinte hitetlenkedve. – Megvan a megoldás!
Kiugrott az ágyból, és a sercegő lúdtollal sebtében leírta a pártütőknek küldendő választ:
„A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindnyájan beleegyeztek én nem ellenzem.”

Kolozsvári G. Endre: Lajos király három halála és négy temetése, Móra könyvkiadó, 1989